„Visky András erdélyi írót egyszer arról kérdezték, miért gondolta annyi év után, hogy van még értelme könyvet írni a kitelepítésről, a keserű ötvenes-hatvanas évekről. Vajon fel kell-e újra tépni a múlt sebeit? Az író válaszában az emlékezés fontossága mellett érvelt. Mert meggyőződése szerint a magyarság közösségeiben az egymás félreértése leginkább „a közös történetek hiányára vezethető vissza”.
És valóban, bármilyen szépen megy a sorunk, nem jó, ha felejtünk. Nem jó, ha azt hisszük, hogy a történelmi traumák csak valamely csoportra, kisebbségre, politikai oldalra, vagy egyes emberekre tartoznak. Nem jó, ha a balfi munkaszolgálatosok, az auschwitzi és a recski rabok, a Gulag vagy a Duna-delta lágervilág magyar lakóinak históriáját pusztán magánügyeknek látjuk. Ennek épp az ellenkezője igaz! Ahogy a saját családja kálváriájáról nagyhatású regényt író Visky András fogalmazott: „ezek mind közös megrázkódtatások, azaz a mi történetei”.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Június negyedike éppen ilyen „MI” történet.106 éve a háború győztesei a feldarabolásra ítélt Monarchiát fűrészelték, gyalulták és nem számított, hogy magyar emberek, magyar családok élete, sorsa, jövendője volt a forgács, ami hullott. Az eredmény ismert, a történelemkönyvekben ott vannak a számok. Velünk történt 106 évvel ezelőtt, és velünk történt mindaz, amit maga után hagyott. Miénk a sebláz és miénk a gyógyulás. Miénk a veszteség és miénk a túlélés. Miénk a megrázkódtatás és miénk a szabadulás. Miénk az elnyomás és miénk a szabadság. De 16 év óta immáron miénk a nemzeti összetartozás napja is. A közös történeteinket ma már mi magunk írhatjuk. A régieknél szabadabbra, reménytelibbre.
Krúdy Gyula több mint száz éve – a maga módján, elkészítette az anyaországi veszteséglistát: „Nem lesznek ágyúink, nem maradnak fegyvereink, se gazdag bányáink, szövőgépeink, fűrészmalmaink, aranyzúzót hajtó hegyi folyóink, sem merengő várromjaink, piros háztetős felvidékeink, karácsonyfaerdőink, a határszél felé kanyargó fehér országutaink”. Ám a szomorú jegyzék végére Krúdy hozzátette: „de velünk a lelkünk, a magyarok lelke, amelynek nincsen új országhatára, új vámsorompója”.
Kedves Barátaim!
Ismernünk kell a múltat, el kell mesélnünk. De már jó ideje tudjuk: ha semmi mást nem adunk tovább, csak a minden bánatunkra külső okot találó keserűséget, elvesztegethetünk egy újabb évszázadot. Aki a sérelmeiből él, csak a törést, a határt, a sorompót látja. Aki viszont a kötődéseiből merít erőt, annak minden távolság között van híd, van kapocs.
A mi nemzedékünknek jutott, hogy határokon innen és túl, a közösségeinkben, az otthonainkban, a templomainkban, az iskoláinkban, a színházainkban, vagy akár a Duna Napok forgatagában kijavítsuk azt, amit a nagyhatalmak a történelem nagyszínpadán elrontottak. Kijavítsuk – lélekkel, a magyarok lelkével. Mi javítsuk ki, akik Kosztolányi Dezső gondolatával „a világban mintegy összeesküvésszerűen magyarul beszélnek”. Akik nemcsak a származás szerint, de Szerb Antal szavával „elszánásból” is magyarok. Akik Márai Sándor szerint „messzebbre néznek, mint ahová a térkép mutat”. Akik Németh László szellemében a „sorsunknak gazdái”.
Igen, csak velünk lehet sorsot írni. Mert azok vagyunk, akik életerőt merítenek egymásból. Akik soha, senkit nem akarnak kirekeszteni a nemzetből. Akik a bártfai, a beregszászi, a szabadkai, a lendvai, a nagyváradi, a gyergyószentmiklósi és a londoni, a kaliforniai, vagy az aucklandi magyarok sorsában is a „mi történetét” olvassák. Akik itt, Torockón évek óta dallal, színházzal, színpompás műfajú koncertekkel, az egész Kárpát-medence magyarlakta vidékeiről érkező fellépőkkel, hagyományőrző és kortárs művészeti produkciókkal, gyerekeknek és felnőtteknek szóló programokkal ünneplik a Nemzeti Összetartozás Napját.
Kedves Barátaim!
Itt vagyunk, ebben a gyönyörűséges tájban, ezen a világszép településen, tizenkettedszerre a színpadok, udvarok, kiállítások és beszélgetések, magyar művészek, magyar előadók köré gyűlve. Itt vagyunk, néhány nappal június negyedike előtt, mégsem a múlton rágódva. 1920 óta már 106-odszor jön el az a nap, ami egyszer jóban, másszor rosszban, egyszer magasságban, másszor mélységben, egyszer nyomorúságban, másszor reménységben talált minket.
De bármit is vett el tőlünk ez a bő század, tudjuk, és az előttünk járók is tudták, hogy nekünk itt, Erdélyben és mindenütt a világon Kós Károly mércéjéhez érdemes odaállnunk. Ő mondta: „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk”. És mi kiküzdöttük magunkat háborúkból, rendszerekből, bukott forradalmakból. Gazdasági válságokból, társadalmi összeomlásokból, embernyomorító politikai zsákutcákból. Túléltük a bányák, az erdők, vasutak és épületek balsors-listáinál is súlyosabb gyászt: az emberveszteséget, a szétszakítottságot, egymás hiányát. Megtanultuk, hogy sose adjuk át magunkat a kétségbeesésnek. Hogy magyarságtudatunkat ne tápláljuk a haragunkkal, a sértettségünkkel, vagy más népek gyűlöletével.
Keressük inkább egymás társaságát. Hogy nézzük árnyaltan a múltat. És ahol okunk van rá, tartsunk önvizsgálatot. Hogy feldolgozzuk a feldolgozhatatlant és ne a végzetet kárhoztassuk. Hanem élni akarjunk magyarként – ott, ahol adatott. Hogy ne a régi igazságtalanságot méricskéljük. Inkább mi magunk legyünk az igazság. Hogy kötődjünk, ha másként éppen nem lehet, legalább az anyanyelv segítségével. Az egykori szigorú határokon hátizsákban csempészett könyvekkel, ma a már akadályok nélkül „közlekedő”, közös kultúrával.
Tizenhat évvel ezelőtt, amikor Trianon emléknapját az összetartozás ünnepévé tettük, végre azt is gyógyítani tudtuk, amit előtte 90 éven keresztül képtelenek voltunk. Az volt a célunk, hogy építsünk ott, ahol annyi évtized csak rombolni tudott. Hogy a megpróbáltatásainkból végre erőt merítsünk. Hogy az anyaországon kívül élő magyar közösségek érdekében ne a történelemben, hanem a jelenben éljünk. Hogy ne csak azt nézzük, amink volt, hanem lássuk és értékeljük, amink van, és ami az erőforrásaink okos megosztásával még lehet.
Hogy énekeljük a régi és új dalainkat, táncoljuk a táncainkat. Hogy olvassuk azt, amit akár többezer kilométerre tőlünk, de magyarul írtak, és összekacsintsunk, mert értjük egymás szavát. Hogy június negyedikének ne csak árnyai legyenek, hanem olyan fényei, olyan felemelő együttlétei is, mint a torockói Duna Napok.
Kedves Barátaim!
Móricz Zsigmond mondta, hogy a magyarságnak valójában nincsenek „kisebbségi ügyei”. Hogy pontosan mire gondolt ezzel? Hiszen kisebbségeink nagyon is vannak. Arra gondolt, hogy minden, ami a magyarok közösségeivel bárhol történik, az Móricz szerint az „egyetemes magyarság problémája”, a magyarság „közös ügye-baja”.
És valóban, az „egyetemes magyarság” talán távolinak, patetikusnak hangzó kifejezése mögött az a bizonyos rövidke szó áll, hogy: MI. Mi, akik segíteni tudjuk egymás erőfeszítéseit, tompítani tudjuk egymás aggodalmát. Felerősítjük egymás hangját, örülünk egymás sikerének. Nemcsak egy ünnep magasztos pillanataiban, hanem egészen hétköznapi módon is: amikor együtt szurkolunk, együtt építkezünk, tanulunk, együtt fesztiválozunk. Azért, hogy itt és most, miként holnap és másutt is a „mi történeteit” írjuk.
Tamási Áron tanította nekünk: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” És mi, magyarok, az elmúlt több mint száz év közös történeteivel a hátunk mögött, már azt is tudjuk, hogy: bárhol vagyunk a világon, mindig otthon leszünk a közös nemzetben.”
- Duna Napok, Torockó, 2026. május 29.
„Szeretettel köszöntöm kedves Testvéreim Önöket, itt a kétszer felkelő nap országában, az unitáriusok földjén! Azon a helyen, ahol a századok alatt megtanultuk, hogy akkor van esélyünk jobb önmagunkra, akkor tudunk megmaradni, ha van hitünk az élő Istenben, képesek vagyunk egymásban meglátni a testvért, feladatainkban és kihívásainkban pedig megtaláljuk a feloldást adó közös nevezőt.
Nem volt egyszerű, de megtanultuk, hogy amit sikerült közös erőfeszítéssel elérni, azt kell legyen bölcsességünk közösen meg is tartani. Elszigetelődve mindig bajban voltunk. Összefogva, összetartozva mindig egy lépéssel előrébb. Isten hozott erre a földre!
Összetartozás napja van. Ha leltárt készítünk, egyértelművé válik, hogy minket, akik itt vagyunk, több szál köt össze, mint ahány él elválaszt.
Duna-Ház és Duna Napok! Hallom az utcán a beszédet, hogy használjuk ki… ez az utolsó! Kár, nagy kár.
Duna-Ház és Duna Napok… Aki erre a kettőre állítja az optikája fókuszát, s mert mindkettőről keveset tud, s éppen ezért kérdései vannak és lesznek, azoknak mondom, hogy a kétségek szürke hályogát fejtsék le a szemükről, s lássák meg az intézmény és a programok önmagukon túlmutató küldetését és szerepét. Ha nem megy, akkor segítünk.
Tudni kell, hogy a Duna-Ház és Duna Napok értünk vannak. Önökért van, Önökért, kik jelenlétükkel értelmet adnak sok nap munkájának. Nincs más funkciója csak a megvallott.
Aki nem tudná, azoknak mondom, hogy a Duna-Ház ma már a megye leghatékonyabb magyar kulturális központja. És ezért hálás neki a torockói közösség, az Aranyosmente magyarsága, Nagyenyed és környékének magyarsága. Nekik mondom, hogy a Duna Napok nem csak a régiót, hanem a szélesebb magyar erdélyi közösséget is megszólította és kiszolgálta. Nemzeti ügy volt és nemzeti ügy. Itt vannak Szabédtól Csíkszeredáig, Küküllődombótól el egészen a Nyikó mentéig, stb… De nemcsak! Az Anyaországból is sokan vagytok. Köszönöm, hogy itt vagytok! Különbözőek, sok nézeteltéréssel, de együtt. Egy ég alatt és egy téren. Sokan.
Hogy egyetértek az utca hangjával a tekintetben. hogy kár volna véget vetni? Igen. Egyetértek. Deficites döntés volna.
A názáreti Mester mondja: Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg, és ahol a tolvajok sem ássák ki, és nem lopják el. Fennállása óta lelki kincseket adott úgy a Duna-Ház, mind a Duna Napok. Való igaz, hogy nem hiba nélkül, és nem kis áldozattal és erőfeszítéssel, de van, aminek nincs mértékegysége. S éppen az a legértékesebb, amit nem lehet megmérni.
Tisztelettel kérem, hogy kezét mosva, ujjal mutogatva senki se feszítse keresztre azt, ami jó, hanem a jó példát megtartva törekedjen azt nagyobb dicsőségbe öltöztetni, mint azelőtt volt.
Hiszen a Duna-Ház és Duna Napok éppen annak a narratívának a megtestesítői és igazolói, annak az értéknek a tapasztalható valósága, hogy amit Isten egybekötött, amit a nyelv és a vallás, amit a zene és az irodalom összekötött, azt ember és hatalmak határrajzolással ne szakítsanak szét. Nem szakíthatnak szét!
Tisztelt Felelősök! Az itt élő magyarságtól az együvé tartozás érzését, ha már megkóstoltatták velünk, legalább addig, amíg vagyunk, addig ne vegyék el.
Ami szép és igaz, ami üdvös és egyetemes, azt ne zárják le. Emberi mivoltunkat ne gyarlóságokkal bizonyítsuk, hanem erényekkel. Tisztelettel kérem. És hiszem, hogy kérésem, halló fülekre fog találni.
Az elérhető adatok szerint 1920 óta 750.000 romániai magyar vándorolt át és telepedett meg Magyarországon. Még kimondani is sok. És ez csak az Anyaország irányában történő mozgás. Maradtunk itthon (ha igazak a számok) nagyjából 1 milliónyian.
100 esztendő alatt Torockó magyar lakossága negyedére csökkent. Fehér megyében 24000-ből nagyjából 11000 maradtunk itthon. És arányában a 4%-kot sem érjük el.
Akik magyar szónak adnak hangot, akik magyar módra húzzák a vonót, ropják a táncot, akik magyar motívumokat festenek, akik magyar nyelven imádkoznak, akik együtt szurkolnak a magyar válogatottnak legyen az bármilyen sportág, akik nagy áldozatok árán és sokszor megaláztatást elviselve, de mégis hűségesek maradtak nyelvükhöz és kultúrájukhoz, azokat az embereket és közösségeket kérem senki se hagyja cserben! Magyarok vagyunk mi is, akkor is, ha családnevünk más betűkből áll.
Mindenik Duna Napon jelen voltam… ez a 12-ik. És mindenik alkalommal a szín e három volt: piros, fehér és zöld. Sosem narancssárga vagy kék. Hanem piros, fehér és zöld. Mert erről szól ez az alkalom… Összefogja azokat, akik együvé tartoznak. Aki ezzel a három színnel azonosulni tudott és tud, látta és látja a többi színt és zászlót is, de megtanulta, hogy vannak alkalmak és helyzetek, amikor félre kell tenni a nézetkülönbségeket, és fel kell oldódni egy nagy egészben, hogy célt érhessünk.
Köszönöm, hogy, aki szervez és ünnepel az meghallotta és megértette az apostoli intést. Az apostoli intést mely így szól: Az egyik ezt mondja: „Én Pálé vagyok”, a másik meg: Én Apollósé. Hát kicsoda Apollós, és kicsoda Pál? Szolgák csupán, akik által hívőkké lettetek, úgy, ahogy az Úr adta mindegyiknek.
Én plántáltam, Apollós öntözött, de Isten adta a növekedést. Azért sem a plántáló, sem az öntöző nem számít, csak a növekedést adó Isten. A plántáló és az öntöző egyek és mindegyik a maga jutalmát veszi a maga munkája szerint.
Duna-Ház és Duna Napok… Dobos Menyhért ültette a maga munkatársaival, Altorjai Anita öntözte a maga munkatársaival. Két külön ember, de egy közös cél és egy növekedést adó Isten a fejük fölött. Megértették, hogy a plántáló és ültető közösségek egyek. Éppen ezért, míg az ügy nemes és igaz, a jó szolgálatában áll, addig nem feszülhetnek egymásnak.
Köszönöm nekik mindazt, amit vállaltak és tettek! Az élő Isten tartsa számon tetteiket és jó szándékú törekvéseiket. Egy biztos: mi nem felejtjük!
Tisztelt Egybegyűltek! Így van ez minden esetben, de utolsó gondolatként hadd beszéljek egyről a sok közül. Hadd beszéljek a Vajor vízéről egy kicsit.
Bármennyire is hihetetlennek tűnik, az a víz, ami itt csörgedezik megállás nélkül, pár hónap múlva célba fog érni. Meg fog érkezni a Fekete tengerbe. De egyedül képtelen megtenni. Mert egyedül kicsi hozzá és erőtlen. Szüksége van másokra. Pont, mint nekünk. Ha elszigetelődne, csak önmagára figyelne: a célról csak álmodozna, de sose jutna el oda. Az Ér csak akkor jut el az Óceánig, ha fel tud olvadni a nagy cél ismeretében a nagy egészben.
A vajor vize a patakba folyik. A torockói patak beleömlik az Aranyosba. Borrévnél eggyé lesz vele. Az Aranyos 135 km után beleönlik a Marosba. Eggyé lesz vele. A Maros az összegyűjtött vizével a maga útját járja el egészen Szegedig. Ott egyesül a Tiszával. A meder és a cél egyesíti őket. Meg tudnak egyezni. A nagy cél élét veszi a konfliktusoknak, s egy mederben folyik a víz. A találkozásnak szép pillanatát Szegednél a Repülőtér és a boszorkányszigeti kanyarulat után lehet megcsodálni. Valóság.
A Tisza gazdagodva a Maros bő vízével boldogan hömpölyög és hömpölyög… s bár 1846. augusztus 27 óta szabályozzák, időnként ki is árad, – nem kivétel: medre van neki is, mint az összes többi más folyónak. S ha akarja, ha nem, sorsa neki: rá van utalva a jó öreg Dunára. Hiszen a nemzeteket és régiókat egyesítő Duna nélkül a víz nem tud célba érni. Ha nem lép egységre, nem tud eljutni a Fekete tengerig.
A folyó neve mindig más, de a víz, az mindig víz marad. Más a neve és más a hordaléka, élővilága, esetenként a színe is, de ugyanoda igyekszik. Tanuljunk vizeinktől, folyóinktól. Becsüljük meg egymást és legyünk érdemesek a megbecsülésre. Összetartozunk. Ezt sose felejtsük!
A magam részéről mára ennyi. A Mindenható tartson meg s őrizzen mindannyiunkat! Isten áldja!”
- Duna Napok, Torockó, 2026. május 30.
A Duna Napok mottója:
Összetartozunk
A közszolgálati média legfontosabb feladatai közé tartozik, hogy őrizze a külhoni magyarság szellemi örökségét, bemutassa történelmi, kulturális értékeit, és megismertesse azt a Kárpát-medencében és a világ más szegleteiben élő nemzettársainkkal. A Duna Médiaszolgáltató küldetése a magyar kultúra, nemzeti identitás és anyanyelv megőrzésének elősegítése, az anyaországgal való szellemi kapcsolattartás biztosítása, a nemzeti egység tudatának erősítése. Ennek jegyében nyitottuk meg 2014 júniusában a Duna-Házat Torockón. A Duna-Ház mára a magyar kultúra és a magyar közszolgálati média elismert, küldetését betöltő helyi központjává vált.
Az Országgyűlés 2010-ben döntött úgy, hogy június negyedike a Nemzeti Összetartozás Napja legyen, kinyilvánítva ezzel, hogy „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság”.
A 2014 óta megrendezésre kerülő Duna Napot, a nagyszabású kulturális programsorozatot, a Nemzeti Összetartozás Napjához közeli hétvégén rendezi meg a Duna Médiaszolgáltató az Europa Nostra-díjas székelyföldi Torockón. A Duna Nap célja, hogy a magyarlakta vidékekről érkező művészek előadásaival, koncertjeivel, kicsiknek és nagyoknak szóló programjaival, erősítse a nemzeti összetartozás érzését. Az anyaországból, Délvidékről, Őrvidékről, Felvidékről, Kárpátaljáról, és Erdélyből érkező fellépőknek köszönhetően a Duna Nap látogatói egyúttal részesei lehetnek az ősi kultúra, a hagyomány és a modern világ találkozásának.
Torockó
„A hagyományt nem ápolni kell, hisz nem beteg. Nem őrizni kell, mert nem rab. Hagyományaink csak akkor maradhatnak meg, ha megéljük őket!” /Sebő Ferenc/
A fenti idézet jut eszünkbe, ha eltöltünk pár napot Erdély egyik legszebb falujában, az Europa Nostra-díjas és a világörökségi címre is méltán pályázó Torockón.
Az egykori bányászváros a Székelykő hármas csúcsa és az Ordaskő völgyében fekszik. Nemcsak élő néphagyományainak, hanem természeti adottságainak is köszönheti, hogy az erdélyi faluturizmus központjává vált. A mondás szerint Torockón kétszer kel fel a nap. Először, ahogy szokott, pitymallatkor tűnik elő a horizonton, majd eltűnik a Székelykő mögé, hogy pár pillanat múlva ismét megörvendeztesse a bámészkodót a napfelkelte szépségével és immár a hegy mögül bújjon elő.
Ez a magyarlakta szép falu ad otthont évről évre a Duna Napnak, hogy erdélyi helyszínen, határokon átívelő szervezésben együtt ünnepelhessük nemzeti egységünket.
